Szumo sorozat 2 (Szaku 4)
2. Szumó az õsi Japánban
A III-VI. századhoz kapcsolódnak azok a régészeti leletek, amelyek a szumó széleskörû elterjedését és a sport új funkciókkal való felruházását tanúsítják. Ezekben az idõkben a vezetõket magas sírhalmokba, úgynevezett kófunokba temették. A tudósok úgy is nevezik ezt az idõszakot, hogy Kófun-korszak.
A sírdombok feltárása során talált tárgyak között haniva agyagfigurák is voltak, amelyek rikisiket (szumóbirkózó, szó szerint: erõs harcos) ábrázoltak, valamint olyan rituális és hétköznapi használatra szolgáló edények, amelyeken még maradtak szumómérkõzésjeleneteket bemutató ábrák.
Nyilvánvaló, hogy a szumómérkõzések a temetési szertartás részévé is váltak. Érdekesség az is, hogy az istenséggé vált alapító, Nomi no szukune a császárok temetésekor használt rituális edényeket készítõ fazekasmesterek klánja alapítójának is számít.
Van még néhány más legenda is a császárok jelenlétében vívott szumó mérkõzésekrõl, még az az elõtti idõkbõl, hogy Japán átvette a kínai írásrendszert a VII. század körül.
Az elsõ, történetileg hiteles mérkõzés 642-ben, a második hónap második napján volt, amikor Kogjoku császárnõ (64245) összehívta a palota testõreit és az ország válogatott erõs vitézeit (kondei), mutassanak be szumót, hogy szórakoztassák a koreai Paekcse (más források szerint Kudara) udvar követeit. Egyes történészek szerint akkoriban Japán ha nem is gyarmatnak, de mindenképpen a koreai császárság kisöccsének számított (a Koreai-félszigeten az államiság valamivel korábban alakult ki, mint a japán szigeteken), ezért fogadták a koreai követeket olyan nagy megbecsüléssel.
A késõbbi feljegyzések szerint szumót adtak elõ a császári udvar összejövetelein, beleértve a koronázási szertartásokat is. A tenranzumót (a császár jelenlétében elõadott szumó) ma is be szokták mutatni, habár más formában.
3. Szumó a korai középkorban
A Nara-korszakban (710-794) alakult ki a szumószemlélés (szumainoszecsie) udvari szertartása. A szumótornákat magában a császári palotában tartották. Szertartássá vált a császárnak és kíséretének megjelenése a díszhelyeken, a birkózók és a bírók bevonulása a küzdõtérre.
A Heian-korszakban (794-1185) már rendszeresen folytak a tornák, a császári udvarban többet is tartottak egy évben, de a 7. hónap 7. napján (a mai naptár szerint augusztus elején) volt a legfontosabb torna, ezt a Nomi no Szukune és Taima no Kehaja közötti mérkõzés emlékének tiszteletére rendezték meg ugyanis. Igaz, az idõ múlásával ezt a dátumot már nem vették figyelembe olyan szigorúan.
A birkózókat, akiket akkor szumaibitóknak neveztek, szerte az egész országból válogatták. A toborzók a császári gárda legmagasabb rangú tagjai voltak, akik minden torna elõtt elutaztak Japán legtávolabbi szegleteibe is, hogy kiválogassák a legerõsebb harcosokat, a szumaibitókat.
Ebben az idõben már kialakult a tornák rendje, a mérkõzések és a bíráskodás szabályrendszere.
A torna napján a birkózókat két részre osztották jobb oldalra és bal oldalra (a Császár jobb és bal keze felé esõ részre). Az elsõ szakaszban a jobbosok és balosok csak egymás között mérkõztek. Minden egyes szumaibito körülbelül 20 mérkõzést vívott a torna során.
Dohjó (küzdõtér) akkor még nem volt. A küzdelem egy semmivel sem határolt térségben folyt, és az volt a gyõztes, aki az ellenfelét a földre tudta kényszeríteni. A birkózóknak tilos volt az ellenfél haját megragadni, ököllel ütni a fejét vagy az ellenfelet megrúgni.
A tornagyõztes az volt, aki, akárcsak manapság, a legtöbb gyõzelmet tudta felmutatni. Ha két szumaibitónak ugyanannyi gyõzelme volt, akkor egy döntõ mérkõzésen vívtak meg egymással.
A bírókat akkoriban idzsinek hívták, és õk voltak az egyedüli és legfõbb döntnökök. Ugyanakkor, ha a Császár úgy látta, hogy a mérkõzés végkimenetele kétséges, az õ jelzésére a gárda parancsnoka utasítást adhatott a mérkõzés újrajátszására (torinaosi).
Már ekkor létezett a felkészülés, a startpozíció (neriai) és a megismételt kezdés (sikirinaosi) fogalma. A bíró köteles volt figyelemmel kísérni a birkózók összehangolt startját, és sikirinaosit elrendelni, ha valaki téves kezdést követett el.
Ebben az idõszakban állt össze a torna rituáléja is, és szabályozták a szumaibitók felszerelését is. A mérkõzéseken a birkózók ágyékkötõben jelentek meg (toszagi), igaz, az nem ismeretes, hogy úgy kötöttéke fel azt, mint ma, vagy egyszerûen csak a derekukra kötötték.
A torna elõtt a Császár szeme láttára történõ bevonuláskor minden szumaibito ünnepi vadászkimonót (kariginu) öltött, a fejére pedig hollószárnyszínû, hegyes végû fejfedõt (ebosi) tett. A jóval késõbbi idõkben a kariginu és az ebosi az udvaroncok ünnepi öltözékének , aztán a szamurájok rendjének köznapi ruhaviseletének elemeivé vált. A modern ózumóban pedig a bírók (gjódzsi) ruházatának alapeleme lett.
A továbbiakban a katonai rend (busi) megerõsõdése és a császári hatalom meggyöngülése az egyes tornák közötti egyre nagyobb szünetekhez vezetett, és a Sóankorszak negyedik évében (1174) a szumószemlélés mint udvari szertartás utolsó alkalommal lett megtartva. A császári rituáléknak ez a fejezete négy évszázadra le lett zárva.
4. Szumó a feudális Japánban
Az elsõ kamakurai sógunátus (1185-1392) megalapítása után a szumó mindinkább a harcosok által gyakorolt harcmûvészetté vált. Minamoto no Joritomo (1148-99), a korszak leghíresebb sógunja nagy szum
órajongó volt, aki a curugaokai Hacsimangú templomnál (ma kedvelt kirándulóhely Kamakurában) egyéb hadgyakorlati formák, mint például a lovas íjászok (jabuszame) versenye mellett a szumót is figyelemmel kísérte. Lehetséges, hogy õ maga is részt vett ezeken a versenyeken.
Jóval ezután, már a Muromacsikorszakban (1392-1568), amikor az Asikaga sógunok dinasztiája uralkodott, a Hacsimangú templom körül még speciális papok, szumósokuk is megjelentek. Õk feleltek a szumótornák megrendezéséért. Tökélesedtek a torna szertartásai, a küzdelem és a bíráskodás szabályai és tulajdonképpen ekkor kezdték el lerakni a professzionális szumó alapjait.
A birkózás ezen hadi fajtájával párhuzamosan országszerte terjedni kezdett a népies szumó, amely eredetét a legõsibb rituális mérkõzésekhez vezeti vissza, s amelyet az isteneknek mutattak be áldozatul, hálából a jó termésért.
Japán minden részében rendeztek szumótornákat a betakarítások, építkezések megkezdése vagy hídavatások alkalmából. Az esetek többségében ezek úgynevezett szumóáldozatbemutatások voltak. A szumaibitók küzdelmei a jó termésért fohászkodó ima részei voltak, vagy éppenséggel rituális hálaadások. Késõbb jótékonysági tornákat is rendeztek, amelyeken út és hídépítésre és egyéb társadalmi munkákra gyûjtöttek pénzt.
Ezeken a tornákon parasztok, kézmûvesek, kereskedõk és egyéb köznépek vettek részt. A mérkõzéseket gyakran a városok és falvak utcáin és terein rendezték meg, és ezek megszámlálhatatlan bámészkodót vonzottak. Ezeken a mérkõzéseken nem volt sem dohjó, sem bíró, a birkózók sem viseltek rituális öltözéket. A gyõztes kilétét a legdemokratikusabb módszerrel állapították meg, az lett a gyõztes, aki a földre döntötte ellenfelét, vagy a nézõk közé kilökte azt.
Az Asikagasógunátus uralkodásának második felében, az úgynevezett Szengoku Dzsidai (háborúzó tartományok idõszaka, 1467-1568) idején vált a szumó igazi tömeglátványossággá. Virágzott mind a lovagi, mind a népies szumó. A nagy földesurak, a daimjók igyekeztek egymáson, de még a sógunon is túltenni, fényûzõ, nagyszabású szumótornákat rendeztek váraikban, ezeken több száz szumótori vett részt egyszerre. Egyedül 1568-ban két hatalmas tornát rendeztek, az egyiken, Omie tartományban 300, a másikon, Kiotóban 1500 szumaibito gyûlt össze.
A birkózók nemcsak nagylelkû adományokat kaptak, de szamuráj rangot is. Továbbá ünnepi kötényt viseltek, amelyre a nagyúr nevét hímezték Egy ilyen támogatás jólétet biztosított, így sok ígéretes rikisi küzdött azért, hogy egy daimjó felfigyeljen rájuk. A ranglista inkább a hûbérbirtok nevét tüntette fel, mint a rikisik valódi születési helyét.
A korszak végén megjelentek a szumótorik elsõ hivatásos egyesületei, ezek a mai hivatásos klubok (heják) elõfutárai voltak. Saját szabályzataik is voltak, de még alacsony volt a létszámuk, 810 ember tartozott egy egyesülethez, és anyagilag nagyban függtek a helyi daimjók támogatásától.
5. A szumó aranykora
További fejlõdéséhez a szumó az Edo-korszakban (1603-1868) kapott új lendületet, amikor a Tokugava Iejaszu sógun által véghezvitt országegyesítés után Japánban új politikai és társadalmigazdasági helyzet állt elõ, amely elõsegítette a kereskedelem, kézmûvesség, a mûvészetek fejlõdését.
Különösen hevesen terjedt ebben az idõszakban a népies szumó. Paraszti közösségek, kézmûves és kereskedõ céhek rendszeresen szerveztek mérkõzéseket és nagy tornákat. A tiszta, lovagi szumó eltûnésének veszélye miatt aggódó sógunátus a XVIII. század elején külön rendeletekkel igyekezett betiltani az utcai szumót. Ez természetesen sikertelennek bizonyult, és néhány év múlva a rendeleteket gyakorlatilag visszavonták. Egy új rendelettel jótékonysági tornáknak külön erre a célra létrehozott helyszíneken való megtartását szorgalmazták.
Ezt a fajta szumót kandzsinzumónak hívták, utalva arra, hogy azért tartották, hogy adományokat gyûjtsenek a templomok, hidak karbantartására, építésére és egyéb közmunkákra. Természetesen a pénz egy részét a rikisik javadalmazására fordították, akik közül akkoriban sokan róninok (gazdátlan szamurájok) voltak. Idõvel az összegyûjtött pénzt elsõsorban a szumótorik fizetésére fordították.
Az utcai szumóban ugyanakkor korlátozásokat vezettettek be, mert a városok terein és utcáin megrendezett küzdelmek gyõzteseinek eldöntése mindenféle bíráskodás nélkül történt, és ilyenkor gyakran fordult elõ tömegverekedés, sõt, fegyveres összecsapások is a polgárok között.
(Ez utóbbit furcsállom, hiszen fegyvere csak a szamurájoknak lehetett. Vagy vajon õk csaptak össze egymással? valaki, aki hangosan gondolkodik…)
Japán három legnagyobb városában, Oszakában, Kiotóban és az új fõvárosban, Edóban (Tokió) a XVIII. században már léteztek a rikisik professzionális szervezetei, amelyeket a kézmûvescéhek mintájára hoztak létre. Ugyanakkor a szumótoriknak nagyobb társadalmi pozíciója volt, mint a kereskedõknek és az iparosoknak. Mivel többségük katonai környezetbõl érkezett, a birtok nélküli szamurájokkal tették õket egyenlõvé.
A sógunátus engedékeny intézkedésekkel kezdte szabályozni a rikisik szervezeteinek mûködését. A XVIII. század végének jótékonysági tornáin már csak ezeknek a szervezeteknek a tagjai vehettek részt. Ezektõl a tornáktól már közvetlenül vezet a történet a modern szumóhoz.
Ezidõtájt megjelennek a szumómérkõzések megtartására kijelölt külön helyszínek. Ezek elõször négyszög alakúak voltak, késõbb földdel töltött zsákokkal kerítették körbe a mérkõzés helyét. Így született meg a dohjó, amely ennek az õsi sportágnak sajátos látványt adott.
Véglegesen meghatározták a küzdelem elõírásait, a szabályzatot és a tornák rituáléját, megerõsítették a bíráskodás rendszerét, ezek kis változtatásokkal a mai napig is érvényesek. Ugyanekkor kezdték el kialakítani és összehangolni a szumó rangok rendszerét, és megjelent a legmagasabb cím, a jokozuna is.
Az Edokorszakot méltán nevezik a szumó kialakulása és fejlõdése aranykorának. A hivatásos rikisik tornáit (baso) a XVIII. század végétõl rendszeresen, évente kétszer rendezték meg.
A japán nép életének elválaszthatatlan részévé vált szumó komoly befolyással bírt az ország kultúrájára és mûvészetére. Olyan irodalmi alkotások jelennek meg, amelyekben szumótornákat írnak le, a hagyományos japán színjátszásban, a kabukiban népszerû rikisik a darabok fõszereplõi. A világszerte ismert színes japán metszetek (ukijoe) modorában kialakul egy új mûfaj, a szumoe. A közönség kedvenceinek színes portréi vagy a mérkõzéseket ábrázoló képek még az alacsony jövedelmû japánok számára is elérhetõk voltak, és abban az idõben óriásinak számító példányszámban terjedtek Japánszerte. A ukijoénak ez a mûfaja a modern ózumóban is él és virágzik.
6. Szumó az új- és legújabb korban
A japán szumónak nagyon nehéz idõszakot kellett átélnie az 1868-as Meidzsirestauráció idején, amikor a sógunátus hatalma megdõlt, és visszaállították a császár egyeduralmát, és a politikai színtérre felemelkedett a fiatal burzsoázia.
Majdnem három évszázadnyi bezárkózás után Japán az amerikai hadiflotta fegyvereinek fenyegetése alatt kénytelen volt megnyílni a külvilág számára, és mohón szívott magába minden újdonságot, minden nyugati dolgot.
Japán lendületes modernizációja óriási hatást gyakorolt a születõben lévõ társadalmi gondolkodásra. Az ország kulturális és társadalmi életében megjelenõ sajátos és tõsgyökeres japán jelenségek támogatóit nagy hangon retorgrádoknak és reakciósnak kiáltották ki. A szumó is heves támadások össztüzébe került. A haladás legbuzgóbb japán hívei egyenesen azt követelték, hogy törvényi úton tiltsák be a szumót, mint a feudális korszak csökevényét.
A szumó elveszítette mecénásai támogatását. A hivatásos klubok (heják) és a rikisik egész hada megélhetés nélkül maradt. A legnépszerûbb birkózók arra kényszerültek, hogy kiegészítõ jövedelem után nézzenek. Így például, a Tokióvá átkeresztelt Edóban a szumószövetség határozata alapján önálló tûzoltóegység alakult, amelyben 56 rikisi dolgozott hõsiesen.
A válságot az össznépi szeretet és maguk a szumótorik erõfeszítései küzdötték le. A szövetséget átalakították Tokiói Szumószövetséggé, amely az általános demokratizálódás befolyása alatt néhány haladó változtatást vittek a tornák szabályzatába. 1873-ban megengedték a nõknek, hogy látogassák a mérkõzéseket. A nõk azonnal lelkes szurkolókká váltak, és segítettek visszaállítani a szumó elmúlt dicsõségét.
A legõsibb japán küzdõsport jövõjéért folytatott harcnak a Császár vetett véget. Az õ legmagasztosabb engedélyével, 1885-ben az Enrjokan csarnokban Õfelsége jelenlétében bemutató szumótornát rendeztek. Ily módon a Császár alattvalói emlékezetébe idézte a szumószemlélés szertartását és világosan értésre adta, hogy a szumó az õ érdeklõdési körébe tartozik.
Egészen a második világháború kezdetéig a szumó mindenféle válság nélkül fejlõdhetett, végérvényesen kivívta az egész nemzet szeretetét és támogatását, a császártól a legegyszerûbb emberig.
Ebben az idõszakban több fontos esemény történt. Tokió Rjógoku nevû kerületében 1909-ben szumócsarnok épült. Ettõl kezdve minden tokiói basót itt, a Kokugikanban rendeznek meg. 1927-ben a területi szumószövetségek egyesültek, létrejött NagyJapán Szumószövetsége, amely kereskedelmi szervezetté, vagyis kifejezetten professzionálissá vált.
Az ózumó legnépszerûbb alakja ekkor Hitachiyama jokozuna volt, aki a legfelsõ makuucsi osztályban való szereplésekor kimagasló eredményt ért el: gyõzelmeinek és vereségeinek aránya 150-15 volt. Az õ erõfeszítéseinek köszönhetõen új szabályzat született, ami a rikisik társadalombeli viselkedését írta elõ. Ennek megfelelõen a szumótorik a nyilvánosság elõtt kötelesek voltak mindig szigorúan és szépen felöltözve, rangjuknak megfelelõ kimonóban megjelenni és lovaghoz méltó fegyelemmel és udvariassággal viselkedni. Hitachiyama széleskörû felvilágosító tevékenységet is folytatott, minden lehetséges módon népszerûsítette a szumót, nemcsak Japánban, hanem a határokon túl is. 1907-ben látogatást tett az USAban, ahol Theodore Roosevelt elnök is fogadta. A jokozuna számos bemutatót tartott itt.
A szumó fejlõdésének jelentõs mérföldköve volt 1928, amikor megkezdõdtek a tornák élõ rádióközvetítései. A mérkõzések lefolytatásában hoztak néhány új szabályt: a dohjóra felfestettek két fehér csíkot, avagy startvonalat (sikiriszen), magát a kört pedig egy kicsit megnövelték: 13-ról 15 sakura (kb. 4 méterrõl 4,55 méterre). A bírók létszámát megnövelték: a dohjón álló bíró, a gjódzsi és a négy oldalbíró, azaz simpan mellé adtak egy fõbírót, a simpancsót. Ezeknek az újításoknak köszönhetõen a szumótornák jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek.
A háború elõtti években jelent meg az ózumó legfényesebb csillaga, a Nagy Jokozuna, Futabayama. A szumó csúcsára 1936-ban felkapaszkodva, Futabayama három év folyamán nem talált legyõzõre. 69 egymás utáni mérkõzésen gyõzött és sorozatban öt tornát nyert meg. 1939 márciusában, a három diadalmas évet követõ elsõ, Akinoumitól elszenvedett vereség másnapján minden japán újság különszámot jelentetett meg és ezek hatalmas példányszámban fogytak Japánszerte. Ez egy össznemzeti ügy volt, sokkal jelentõsebb az emberek számára, mint a kabinet lemondása.
1941-ben megkezdõdött a csendesóceáni háború, és az ózumó, akárcsak sok minden más Japánban, öt hosszú évre megszûnt létezni.
A háborút követõ években a szumónak megint nehéz megpróbáltatásokon kellett átesnie. A demokratizálódás új hullámának csúcsán az ország modernizálásának leghevesebb hívei ki akarták ebrudalni a japán nép õsi kincsét. De, mint egy évszázaddal ezelõtt is, az emberek ragaszkodása, szeretete
és a japán társadalom felsõ köreinek figyelme megmentették a szumót.
Már 1946 tavaszán megrendezték az elsõ tornát Tokióban, 1947-ben pedig a demokratikus haladás befolyására az ózumóban egy sor átszervezés történt. Néhány változtatás történt a basók megrendezésében, számukat háromról hatra növelték (és így már nem csak Tokióban rendeznek tornákat, hanem Oszakában, Nagojában és Fukuokában is).
A hatvanas évek közepétõl a Japán Szumószövetség külföldre is szervez bemutató tornákat, legutóbb 1998-ban jártak a két felsõ osztály tagjai, a szekitorik Ausztráliában és Kanadában, és most már igencsak aktuálissá vált egy újabb európai turné is.
Bandey